2016. január 24., vasárnap

Hozzá lehet szokni a halálhoz?


A bennem élő gyerek jelenleg toporzékol, hisztizik és lázad. Lázad az elmúlás miatt, igazságtalannak érzi a létjogosultságát. Nem érti miért kell megtörténnie. A bennem lévő gyerek most nagyon erős, olyannyira, hogy könnyek formájában kitör belőlem. Az agyam tudja, hogy a halál létezik, az élet velejárója, és minden elmúlik egyszer.

Hádészkától tegnap a család elbúcsúzott. Egyik se jó. Ha tudod mikor van itt a búcsú ideje fáj tudni, hogy már csak egy napja van hátra, utána örök álomra szenderül. Ha nem tudsz elbúcsúzni, kínzod magad, hogy nem tudtál elköszönni.

A bennem élő gyerek most torka szakadtából kiabál, és már nyúlna a telefonért, hogy minden áron megakadályozza, Hádész holnapi örök álomra szenderülését. A felnőtt agyam tudja, hogy ez a helyes döntés, tudja, hogy jobb békében elmenni. De akkoris, dübörög bennem az igazságtalanság érzése.

Hádikát először 2000. októberében láttam, esztergomi barátaink kiskutyájának egyetlen fiaként. Elfért egy kezemben. Kapcsolatunkat rögvest megpecsételte, belekakilt a tenyerembe. Kis puha fekete maszat volt, babakutya illattal. Mikor megtudtuk, hogy ő a miénk lesz, felhőtlen boldogságot éreztem. A kocsiban végig ölelgettem, míg hazafele jöttünk, húgaim nem tudtak erről, egyszercsak megjelentünk odahaza, Vele.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy makulátlan kutyus, elég nagy rosszcsont. (de ezen nem lepődük meg, a kutya tükre gazdáinak). Mindig eszembe jut, hogy a mellkasomon fekve szuszog, míg irodalmat tanulok a gimis felelésre, majd mikor értettségire készülök, csak ő volt az aki zavarhatott, bejött napozni a szőnyegemre. Az államvizsgáim alatt is velem tanult, sőt, életem összes szerelmét is ismeri.

Az eddigi életem felének részese volt. Pont annyit volt velem, mint nélkülem.

Imádom hallani cicergő körmeit a parkettán, ahogy közeledik. Imádom, ahogy a lélegzésből megérzi, hogy ébren vagyunk, és jön üdvözölni, imádom, hogy rossz, imádom ahogy szétrágja a pulcsim, ahogy megeszi orvul a húgaim szülinapi tortáját, meg az ezrest amit elől hagytunk. Imádom, mikor mellém bújik, imádom ahogy játszik az első hóval. Ahogy ázott kutya, kis csoffadt bogyóka. Nem lehet mellette banánt enni, mert apu csak megtöri a héját settenkedve, Hádész már vigyázban ülve várja a falatot. Imádom, hogy megvár minket kilógatott lábán ülve a telek kapuban, mikor véletlen ottfelejtjük, imádom, hogy egy éjszakát bóklál az erdőben. Imádom, hogy feltétel nélkül szeret minket. Igen, minden jelenben, mert ezek az emlékek bennem élnek, és vannak örökre.

Hádész, Hádészka, Hádi, Hádi-bádi, Hádi-mádi Hádreszito, Bogyó, Bogyóka, Nyuszi, Nyuszibogyó. A sok becenév egyet jelent örökre nekünk, A KUTYÁT. A családtagot, akitől el kell búcsúzni, már most hiányzik. Itt van a búcsú ideje.



Kövesd a Ne Ess Pánikba blogot a Facebookon is!

2 megjegyzés:

Orgona Bóday írta...

Az lüktet bennem hogy: ,,rázd meg magad, rázd meg magad!!,, és a mi Hàdészkànk megtette.. szót fogadott nekünk és, valahogy most nekünk kellene megràzni magunkat és elfogadni ami-ahogy-van-és. Akkor. Talán. Majd. Könnyebb lesz. Idővel.
-Rázd meg magad!!
Olyan egyszerű lenne csak eldobni a súlyos fájdalmakat, és zsebre tenni a jót, amit szívünk legféltettebb csücskében őrizhetünk.. de-nem-tudom-elengedni-a-zúgó-ürességet..a SEMMIT ami lett..ezt az üvöltő sérelmet-és-òrdító bánatot. Én is kiabálnék a szürke világba, hogy igazságtalan, és amúgy is takarékra tehetné màr igazàn magát..de fölösleges ellenkezni az élet menete ellen.. mert minden elmúlik egyszer. Miért nem tudom én sem elfogadni?
Rázd meg magad! Rázd meg magad jól!
Emlékszem a bébiétel kupakjànak a kattanàsàra milyen izgalomba jött és dörömbölt a kis elzàrhatò léc mellett....;hogy várt minket haza nagyon aztán boldogan ugrált és sírva örült érkezésünknek..;hogy amíg tudta, visszatartotta a pisit-kakit ha nem értünk haza időben; hogy mindig ott szuszogott a làdàn; hogy hozzánk bújt; hogy megvígasztalt; hogy nem hagyott aludni mert séta van, és kedvesen bökdösött..és nyüffögött hogy naaa kérlek..; nem lehetett àlcàzni neki az alvàst; hogy hopira (vagy csak a kézmozdulatra) azonnal felugrott az étkezőben a padra és csillogó szemekkel leste az ételeket..persze mindig kapott. És hogy nem lehetett a szemetest biztonságban hagyni, mert előszeretettel szétcincàlta. Igen. Kis briganti cukorborsò. A ,,mit csináltál?,, kérdésre szinte megsemmisulve láthatatlanná válva kúszott arrébb kérlelő szemekkel..meg persze morogva hogy à semmi rosszat gazdik! Ahogy hátsó lábait dobàlva sétált és minden kedvesen hozzàszòlò embert megmorgott...;hogy a telken a viharban a lépcső tetején kuporgott félelmében. Ő mindig mindent tudott rólam..mert elmondhattam neki és köszönettel tartozom hogy meghallgatott. És hogy m i n d i g ott volt nekem/nekünk. Soha nem hagyott cserben..
Örökké szeretni fogjuk, és az emlékeinkben tovább él!

Decadent írta...

Igen, pontosan. így lett teljes a búcsúlevél. "RÁZD MEG MAGAD!"

Megjegyzés küldése