Féltem, mert úszás előtt mindig félek
az első pánikrohamom óta.
Megérkeztünk az uszodába a torkomban dobogott a szívem, és meglehetősen
száraz volt a szám. Elhatároztam, nem hagyom magam, mert imádok úszni.
Mikor a medence szélén ülve bevizeztem az úszószemüvegem, nagyot
sóhajtottam, felvettem, és csobbantam. Amint belemerültem a vízbe, és
éreztem, ahogy elkezdtem tempózni, fejemet a vízbe merítettem, és a
suhanástól a víz szinte simogatott. Azt éreztem, hogy
"Igen, ezt én
imádom, imádok úszni" Megérte elmenni, megérte minden előzetes izgulás
(persze dolgozom rajta, hogy ne mindig ekkora tortúra legyen a
lelkemnek), mert
boldog voltam, hogy úszhattam. Lement az 1km 30 perc
alatt, amire nagyon büszke voltam. Mégsem estem ki annyira a ritmusból.
Kövesd a
Ne ess pánikba blogot a Facebookon is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése